A gitár ma spanyol nemzeti hangszernek számít, történetileg nem alaptalanul, hiszen európai sikertörténete az Ibériai félszigetről indult. Több elmélet is latolgatja, hogyan került a gitár őse spanyol földre. Egyik szerint az ókori Mezopotámia és Egyiptom a gitár őshazája, és a föníciaiak közvetítésével került át Európába. Más elmélet: az asszír-arab eredetű hangszer a mórokkal együtt érkezett Andalúziába (VIII. század). Etimológiai szempontok szerint a szó ugyanúgy származhat a görög-latin kittara-chitara, mint az arab kettarah, quitar szavakból. Juan Ruiz de Hita főpap (XIV. század) két gitárfajtáról tesz említést: guitarra morisca de las voces aguda (éles hangú mór gitár) és a guitarra ladina (latin gitár). Így nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy két fajta gitár létezett: egy keleti, és egy görög-latin eredetű.
Ramírez gitárkészítő műhelye Madridban
Egyetlen büszkeségem az a merész és fáradhatatlan próbálkozás, hogy a gitár titokzatos szépségét megmutassam, és megnyerjem számára a világ szeretetét. (Andrés Segovia)
A XVI. századi Spanyolországban megjelent egy olyan hangszer, ami szerkezetében már nagyon hasonlított a mai klasszikus gitárra. A vijuela de mano feltűnése fontos állomás a gitár történetében, hiszen a mai reneszánsz gitárdarabok jó része tulajdonképpen átirat a vijuela repertoárjából. Luis Milán (kb. 1500 – 1561 után), Alonso da Mudarra (kb.1520 – 1580), Enríquez de Valderrábano (XVI. sz. második fele) mind a vijuela zeneirodalmát gazdagították. A tulajdonképpeni klasszikus gitár irodalom Gaspar Sanz (XVII. sz. közepe – XVIII. sz. eleje) mesterrel veszi kezdetét, akinek az első gitár metódust is köszönhetjük: Instrucción de musica sobre la quitarra espanola (1674).
HANYATLÁS ÉS FELEMELKEDÉS
A barokk kortól, miután a lant is eltűnt a zenei életből, már nem számít "komoly" hangszernek a gitár. Ebből a korból Bach lantszvitjeinek átiratait említhetjük, persze azért Vivaldi gitárversenyeiről sem szabad megfeledkezni, mint elszigetelt esetről. Bach lantszvitjeit ma jóformán csak klasszikus gitárosoktól halljuk, tudjuk, hogy ezeket a szviteket Sylvius Leopold Weiss játéka és zenéje ihlette. Weiss zenéjének átirata ma szintén egyik alappillére a gitár barokk-repertoárjának.
A klasszicizmust Fernando Sor (1778-1839) és Mauro Giuliani (1781-1829) zenéje képviseli. Mindketten nagyon sokat komponáltak kedvenc hangszerükre, zeneileg azonban ezeket kompozíciókat a mai napig nem sokra tartja a zenekritika, az úgynevezett "kismesterek" kategóriájában tartják őket számon. Mindenképpen igazságtalan ez, hiszen a gitár technikailag nem rendelkezik pl. a zongora lehetőségeivel, ugyanakkor mindkettőjük Mozart-színvonalú komponista volt. Matteo Carcassi és Ferdinando Carulli jelentőset inkább a pedagógia területén alkotott, bár a korszakban híres gitárművészek voltak, mint zeneszerzők nem nagyon jelentősek.
A gitár másodrendűsége egészen a 20. századig folytatódik majd, jóllehet olyan zeneszerzők gitároztak hobbiszinten, mint pl. Berlioz. Paganini szintén gitározott, kisebb darabokat is írt, ma már ritkán játsszák. A romantikát igazán Francisco Tárrega (1852-1909) képviseli, nagyon sokat újított a játéktechnikán, átiratokat készített a kortársai és az előbbi korok zenéiből, és nem utolsósorban mint zeneszerző is tevékenyen gazdagította a gitárirodamat. Itt kezd hangsúlyozottan kialakulni a gitár spanyol nemzeti jellege, vitathatatlanul nagyobb kifejezőereje van pl. Enrique Granados y Campina vagy Isaac Albeníz spanyol táncainak Tárrega gitárátirataiban (eredetileg zongoradarabok).
A 20. századi áttörés és klasszikus gitár-őrület Andrés Segovia (1893-1987) érdeme. Sor, Dyonisio Aguado és Tárrega metódusaiból kezdett tanulni a fiatal Miguel Llobetnél. Kezdetben nagyon sok átiratot készített, 16 évesen adja első önálló koncertjét Granadában. Gyors elismeréseket szerzett, majd a párizsi Conservatoire-ban tanult. Ezután kezdte el híres koncertturnéit, Dél-Amerikában, Európában, Észak-Amerikában. Nagy lelkesedés kísérte útjain, noha hatalmas termekben, nagy közönség előtt játszott, nem szerette az elektronikus kihangosítást. Híres volt a "Segovia Hush" - "Segovia csendje" ami által elérte, hogy a leghátsó sorokban is hallották játékát, a közönség visszafojtott lélegzete mellett. Egész életét a gitárnak szentelte, élete utolsó évében is tanított. Ritka az a mai előadóművész aki nem tanult Segoviánál.
A Segovia-jelenség persze meglódította a zeneszerzők fantáziáját is. Tucatszámra születtek a Mesternek dedikált művek, Heitor Villa-Llobos (1887-1959) etűdjeit, prelűdjeit, darabjait a két művész barátságának köszönhetjük.
ZENESZERZŐK, ELŐADÓK
A teljesség igénye nélkül íme, néhány 20. századi zeneszerző, akik jelentőset alkottak klasszikus gitárra: Augustín Barrios-Mangoré, Manuel Ponce, Mario Castelnuovo-Tedesco, Joaquín Rodrigo, Leo Brouwer, John W. Duarte, Jorge Cardoso, Regino Sainz de la Maza, Antonio Lauro, Jorge Morel, Federico Moreno-Torroba, Stepan Rak, Roland Dyens, Carlo Domeniconi, Alexandre Tansman, Frederic Hand, Andrew York etc.
Kortárs gitárművészek: John Williams, Julian Bream, Sharon Isbin, Jorge Morel, Costas Cotsiolis, Pepe Romero, Narciso Yepes és még sokan mások.
